Ügyfelek meséi

  1. 1. mese:   A csavargó kislány

Egyszer, valamikor nagyon régen, egy kislány elcsavargott otthonról. Szerette az anyukáját, meg az apukáját, de nem volt kivel játszania. Nem volt kistestvére sem, ezért elindult a nagyvilágba játszótársat keresni.

Az útja egy temető mellett vezetett, amikor hirtelen eltűnt a nap és a táj teljes sötétségbe borult. A kislány nem ijedt meg, bement a temetőbe. Itt azonban nagyon félni kezdett, mert csodák csodája hallotta, hogy a halottak beszélgetnek egymással, és értette is a szavaikat.

Azt beszélték, hogy van egy barnahajú, göndörfürtös kislány, aki örökké csak sír és vigasztalhatatlan. A csavargó kislány szívdobogása lassulni kezdett, már nem félt annyira. Figyelt a holt lelkek hangjára, és csodák csodája, ő is meghallotta a sírást. Elindult abba az irányba, ahonnan a sírást hallotta, és odaért egy egyszerű, de nagyon gondozott apró sírhoz. A szíve hatalmasat dobbant, mert álmában már látta ezt a sírt és ilyenkor ébredéskor valami nagy nagy hiányérzete támadt és jóleső szomorúság töltötte el.

Állt a sír szélén és tudta, hogy nem mehet el addig, amíg nem látta, hogy mi, vagy ki van odabent. Megint elfogta ugyanaz a jóleső szomorúság és sírni kezdett, könnyei ráhullottak a sírra. Léssatok csodát! A sír kettényílt és valami csodálatos arany fényzuhatag áramlott kifelé, és megjelent egy lépcső, ami a sír belsejébe vezetett. Félelem nélkül elindult lefelé és talált egy csodálatos faajtót, ami mögött a sírást hallotta. Éppen megfogta a kilincset, hogy bemenjen, amikor meghallotta anyukája hangját:

Kislányom! Gyere, kelj fel! Nézd mekkora hó esett! Menjünk szánkózni!

A kislány felébredt, és megint érezte a jóleső szomorúságot, és azóta is az álmában hallott kislányt keresi.

Már felnőtt, és nem is lett igazi barátnője, nem nyílt meg a szíve senkinek.

Mi volt a probléma és mi a megoldás?

 

2. mese: A Ház és a Mester

A mi Mesterünk egy kis házikóban élt egy erdei tisztáson. Szeretett ott élni, békére és nyugalomra lelt. A kis kertjét csinosítgatta, a virágait lelkesen gondozta, a füvet nagy szakértelemmel vágta. Bárki, aki meglátta elámult a gyönyörűen gondozott kert látványától.

A kertészkedésnek igazi mestere volt, ez meg is látszott a virágain, de a barkácsoláshoz nem értett, ennek sajnos háza látta kárát. Szorgalmasan dolgozott rajta, festegette falait, kicserélt rajta ezt-azt, de még mindig nem olyan volt, amilyennek látni szerette volna. Megjavította a tetőt, de jött egy nagy eső és beázott. Kicserélte az ablakokat, de a nagy szél betörte az üveget. Jött egy nagy vihar és összetörte a kerítést.

Egy-egy ilyen balszerencsés történés után hívta a karbantartót, aki befoltozta a tetőt, beüvegezte az ablakokat és kijavította a kerítést, eltüntette a látszólagos sérüléseket. Később azonban újabb hibák jöttek elő. Elszomorodott, hogy a sok igyekezet ellenére a hibák egyre csak sokasodnak.

Egyszer aztán a mi Mesterünk úgy döntött, hogy ha a kertészkedést ilyen ügyesen megtanulta elsajátíthatná a barkácsolás csínnyát-bínnyát is. Fellelkesült, hogy milyen jó lesz, ha ezeket a hibákat ő is ki tudja javítani, és ha emellett megtanulná azt is, hogy hogyan kell egy villanykörtét kicserélni, vagy az képet feltenni a falra igazán boldog lenne.  Így hát beiratkozott a barkács iskolába. Szorgalmasan járt az órákra, jegyzetelt és csak ámult és bámult a sok új dolog hallatán. Már azt is elképzelte hogyan fogja megjavítani a csöpögő csapot vagy, hogy a zárat milyen könnyedén cseréli ki a fürdőszoba ajtaján. A munkálatok megkezdése előtt bevásárolt a barkácsboltban, megvette élete első kalapácsát is. Nagy lelkesedéssel látott neki a munkának, de sajnos a kalapáccsal nem tudta kicsavarni a zárból a csavart…

Szomorúan mesélte az iskolában, hogy bár mindent megtett, hiába minden, nem ért a barkácsoláshoz, csak a kertészkedéshez. Hiába szeretné kicserélni a villanykörtét neki ez nem fog sikerülni. Ezen a barkács tanára és a barkács tanoncok jót nevettek, persze csak magukba, mert nem akarták lelombozni szegényt. 🙂 Tippeket kapott, például, hogy cserélje le a kalapácsot csavarhúzóra, mert azzal biztosan sikerülni fog kicsavarnia azt a fránya csavart.

A mi Mesterünk nem adta fel! Körbe járta az egész barkácsboltot, hogy megtalálja az ő csavarhúzóját, megtanulta a tankkönyvben a  „Hogyan kell zárat cserélni” című fejezetet  és emellett megvette a szerszámos táskáját is és neki látott a javításnak.

Meglepő módon az első csavart nagyon egyszerűen ki tudta csavarni, de sajnos a második beragadt. Próbálkozott még vele egy ideig, de úgy döntött nem erőlteti, félretette. Kiment kicsit a kertjébe és locsolgatta a virágait, elterelődtek a gondolatai, megfeledkezett arról a fránya csavarról, napokig rá sem nézett. Később útjába került a csavarhúzója és az esélytelenek nyugalmával úgy döntött megpróbálja újra kicsavarni azt a fránya csavart. És láss csodát, sikerült neki, el sem hitte, csak ámult és bámult.

Azóta rá érő idejében szorgalmasan csinosítgatja kicsiny házikóját és ha véletlenül nem tudja kicsavarni valamelyik beragadt csavart nem ijed meg, szerszámait elteszi szerszámos ládikójába és később újra megpróbálja.

Mi volt a probléma és mi a megoldás?

3. mese:   Kislányból bohém Párizsi nő

Lizi szőke, hosszú hajú, csodaszép kék szemű kislány volt. Nem volt különösen szép, inkább átlagos leányzó volt, de mégis a kisugárzásában volt valami. Valahogy mindig az ujja köré tudta csavarni az embereket és kedvességével elérte, hogy bármit megtegyenek neki. Nem élt vissza vele, viszont pontosan tudta, hogy milyen képességnek van a birtokában. Nem szeretett a középpontban lenni, mert attól mindig kellemetlenül érezte magát, viszont a társaság szerves részét képezte. Nehezen barátkozott, de akiket mégis közel engedett magához, azokat nagyon szerette. Egy napon azonban a mindig vidám Lizi egyszer csak szürkén kezdte látni a világot. Már semmi sem volt a régi. Mintha kiesett volna abból a csodás környezetből, amiben volt. Nem értette miért, hiszen nem tett semmi rosszat. Sosem ártana másnak.

Telt múlt az idő és Lizi várta, hogy a szürkeség eltűnjön és a dolgok jobbra forduljanak. De nem így történt. Valahogy ott maradt az a szürke felhő a feje fölött miközben a többiek boldogan élték az életüket. Nem értette, hogy miért és nagyon esett neki. Ezért aztán bezárkózott. Már nem az a lány volt, mint régen. Mintha a szeméből is eltűnt volna a régi csillogás. Addig addig búslakodott, amíg rá nem jött, hogy tennie kell valamit. Eldöntötte hát, hogy megkeresi a boldogságot. Az ő saját boldogságát. Vagy inkább megteremti, bár ő ezt akkor még nem tudta…

Sok készülődés után egyszer csak hirtelen útnak indult, és megkezdődött a kalandozása. Az útjai során Lizi rengeteget tanult és tapasztalt. Rájött, hogy sokkal bátrabb, mint hitte és erősebb, mint érezte. Sok kedves barátra tett szert, mert rájött, hogy egyedül nem fog boldogulni a nagyvilág útvesztőjében. Mindenkiben talált valami pozitívat. Hamar megkedvelték őt és végre ő is nyitottabbá vált mások iránt. Segített, támogatott, tanácsot adott, ha kellett fizikai munkát végzett miközben megtanulta a napok minden percét kiélvezni. Már nem is foglalkozott azzal a felhővel, pedig ott volt még, csak szépen halványodott. Lizi minden nap hálát adott a kalandozásaiért, aminek meg is lett az eredménye: egyre csodásabb helyekre jutott el és egyre érdekesebb emberekkel kötött barátságot. Közben pedig felfedezte a világot. Lassan kezdte érteni, hogy mi is ez a boldogság. Egy nap pedig rájött, hogy ez egy belülről jövő dolog, amit hiába keres a külvilágban. Ekkor kicsit elbizonytalanodott, de tudta, hogy jó úton jár. Már nem is az volt a cél, hogy eltüntesse azt a felhőt, hanem, hogy élvezze az utat. Ahogy nem foglalkozott vele, úgy lett egyre kisebb és kisebb a felhő még el nem tűnt teljesen. Lizi észre sem vette, mert ekkor már annyira jól érezte magát a mindennapokban.

Imádta a reggeli napsütést, a virágok illatát a folyton változó tájat és az esti sétákat. Tudta, hogy hamarosan haza fog térni, de már nem félt. Pontosan jól tudta, hogy otthon is ugyanez az élet vár rá. Amit megteremtett az mind az övé és senki sem veheti el tőle. Ekkor rájött, hogy ő maga teremtette a saját boldogságát. Életre szóló barátságokat kötött, mert képes volt megmutatni azt, hogy milyen is ő valójában. Ledobta a régóta hordott álarcot, a szürke felhőt és már csak ő volt ott, Lizi a csillogó szemű lány. Tudta, hogy így fogja most már az életét és, hogy ezt át kell adnia másoknak is. Alig várta, hogy taníthasson, segíthessen másokon. Hazaérkezve ezt is tette hát és így utazásait folyamatosan újjáélhette. Mindig egyre nagyobb és nagyobb örömmel. Boldog volt, élete az életét és csak a jelenre fókuszált. Nem nézett vissza, mert tudta, hogy itt a jelenben is olyan csodás minden. Kevés hozzá hasonló gondolkodású személlyel találkozott, de akiket megismert mindenkit nagyon becsült, és tisztelt. Egy dolog hiányzott neki, csak egy társ, aki hasonlít hozzá. Először kereste-kutatta, aztán hosszú idő után rájött arra, hogy türelmesnek kell lennie. El is határozta hát, hogy az lesz, de nem ment könnyen. Szépen lassan azonban sikerült, mire eljutott oda, hogy akkor tényleg az legyen és elengedte a várakozást, betoppant valaki. Nem is gondolta először, hogy ő lehet az, de néhány találkozás utána már biztos volt benne. Igaza is lett, mert ez a fiú bizony tényleg hozzá, neki lett teremtve.

Hát így lett a szürke Liziből egy boldog, belevaló lány, aki megtanulta élvezni az életet.

Mi volt a probléma és mi a megoldás?

4. mese:

Mese a szeretet erejéről

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy királykisasszony, akit úgy hívtak, hogy Zé. Zét és kisebb testvérkéit szigorúan , de nagy szeretetben nevelték szülei, a király és a királyné. Jómódban éltek, a királyság gazdagon termő földekkel volt körülvéve, amelyek mindig annyi termést adtak, hogy nemcsak az alattvalóknak volt elég, de még eladásra is jutott. Így a királyság szépen fejlődött és virágzott. Mígnem ez szemet szúrt a szomszédos királyság urának, aki megirigyelte azt, hogy szomszédjai jómódban, szeretetben és békességben élnek és úgy döntött, hogy megsemmisíti mindezt. Megkeresett ezért egy gonosz mágust és arra kérte, hogy sújtsa aszállyal Zé királyságát. Így is lett. Eközben Zé gyönyörű fiatal leányzóvá cseperedett, aki nem tudta tétlenül nézni családja és alattvalói szenvedését, ezért elindult, hogy megkeresse a gonosz mágust és megkérje arra, hogy vegye le az átkot családjáról és birodalmáról. Zé meg is találta a mágust és elé állt a kérésével. A mágust meglepte az, hogy a fiatal királykisasszony jött el hozzá és nem az öreg király, de még ennél is jobban meglepte Zé szépsége és kedvessége. Azt vette észre, hogy míg hallgatja Zé kortes beszédét, a szíve köré épített kemény burok szépen felenged és lassacskán beleszeret a fiatal királykisasszonyba. Zé olyan nagy hatással volt a gonosz mágusra, hogy az újra megtalálta magában a jót és úgy döntött, hogy feloldja az átkot, amivel Zé királyságát sújtotta és megbünteti a szomszédos királyság urát. Így is lett. Zé királykisasszony birodalmába visszatért a jólét és a békesség.

VÉGE

5. MESE

Juliska virágai

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, Juliska. Öreg szüleivel élt a falu határában, amerre a madár is alig jár. Szegények voltak, mint a templom egere, s ha ez nem volna elég, az öregek betegek is voltak, már felkelni sem bírtak, így Juliska ápolta őket. A kút is nagyon messze volt, s mivel szegények voltak nagyon, Juliska az egyszem korsóval járt a kútra, hogy vizet hozzon szegény, beteg szüleinek. Naponta többször megjárta a kúthoz vezető utat, hogy legyen elegendő vizük. De arra lett figyelmes, hogy az utóbbi időben mindig kevesebb víz van a kannában, mire hazaért, mint amennyivel elindult. Egy napon, útban hazafelé a korsó vízzel észrevette, hogy bizony a korsó több helyen is szivárog, de bármerre is nézett a poros úton sehol sem volt sár. „Hová tűnt vajon a víz?” – elmélkedett magában Juliska. De nem tudott rájönni, s búnak adta fejét, mikor hazaérve alig maradt víz a korsóban, épphogy csak meg tudta itatni beteg szüleit. Juliska leült a tornácra, s csendesen sírdogált magában, míg megpihent. Újra vissza kellett mennie a kúthoz a lyukas korsóval, hogy ennivalót főzzön, egy kis meleg levest beteg szüleinek, de nem maradt elég víz a korsóban. Miközben csendben sírdogált a tornácon, s azon gondolkodott mitévő legyen, egy öregember közeledett felé, botjára támaszkodva. „Adjon Isten szép napot!”- mondta az öreg. „Adhatna szebbet is!” – sóhajtott Juliska. „Régóta vándorlok, kissé megfáradtam, de leginkább szomjas vagyok. Kérhetnék egy pohár vizet?”- így az öreg. Juliska hangos zokogásba kezdett, elpanaszolta sanyarú sorsát, hogy naponta többször megy a kútra, de a korsóból eltűnik a víz. Most is épp a kúthoz igyekszik. Talán még van két kortynyi víz a korsóban, azt szívesen felajánlja, de ha nem elég, meg kell várnia míg visszatér a kúttól újra, de az több óra. És különben is, hogy került ide a világ végére, ahol a madár sem jár? A vándor azt felelte: „Ide hoztak a virágok!” „Miféle virágok?”-csodálkozott Juliska. Az öreg így felelt: „Hát azok, amelyeket a kúttól hazafelé öntöztél, azok!” S ahogy Juliska felnézett, rájött, hová tűnt a víz a korsóból. A vándor csak mosolygott csendesen és Juliska felé nyújtott egy új korsót. „No, de a régit is tartsd meg Juliska, különben elpusztulnak a virágok!”

Attól a naptól Juliska két korsóval járt a kútra, s a vándor sokszor meglátogatta Juliskát egy pohár vízért!

VÉGE

Mi volt a probléma és mi a megoldás?